Rejtő Jenő : A három testőr Afrikában

Az írás nehéz mesterség… sok műveltséget, fáradságot, és tintát igényel. 
Rejtővel az olvasás jó szórakozás. És igényel mindent a fentiek közül: műveltséget a poénok megértéséhez, fáradságot a sok röhögés után, tintát, mert jegyzetelheted a sok poént, amit majd idézni szeretnél, de nem tudsz, mert a molyok már megtették előtted. 
Mindenki jól leplezi magát. Három hiperaktív légiós mindent elkövet, hogy minket szórakoztasson. Közben sok jót és rosszat tesznek a könyv többi szereplőjével.

Az elátkozott partból megismert együttes – Csülök, Tuskó Hopkins, Senki Alfonz és a Török Szultán – újabb sötét rejtélyek felkutatására indul. Igaz, hogy nem egy úton, hiszen Csülökék, miként a „három testőr”, az izgalmas és halálos veszélyeket ígérő kalandok során lovagi szolgálatot is teljesítenek egy francia lány, Yvonne oldalán, a Török Szultán viszont – úgy tűnik – aljas árulásaival egyre nagyobb veszélyekbe sodorja őket. De Yvonne apja, Duron tábornok megmentése és egy óriási panama leleplezése után kiderül, hogy „aljas” módszereivel a Török Szultán is csak leplezte magát, s az igazság kiderítésében, a veszedelmes kalandok sikeres kimenetelében őneki is jókora része van.

Kedvenc rész : 

Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai
gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz
hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak
helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.

(első mondat)

A Grand Hotel, mint a neve is mutatja, a nagyvilági élet úri illúzióját hozta el a Szaharába. A félcolos deszkafalat ugyan átrágta mindenféle féreg, a vályogragaszték és a pofapadok sem emlékeztettek a hasonnevű európai intézményekre, no de rádiókészüléke volt, szinte kéthavonta új napilapok érkeztek, és Leila, az arab démon, táncokat lejtett.
Ezt a műsorszámot kissé népszerűtlenné tette az a közismert tény, hogy Leila (az arab démon) ötvenedik életévét már régebben betöltötte. A kor és egy ideges bennszülött zsebkése mély nyomokat hagyott az arcán. Így aztán Leila (az arab démon) alig táncolt, és a szórakozást illetően leginkább arra szorítkozott, hogy egy tamburaszerű, irhával bevont hangszert ütögetett. Ezt is csak addig, amíg a vendégek határozott állásfoglalása nem kényszerítette hallgatásra. Ilyenkor egy távoli sarokba kuporodott, és démoni érzékenységében megsértve, szomorúan pipázott. Este segített a sérülteket kötéssel ellátni.

7. oldal, Alexandra, 2005.

Az őrmester kilépett, harsány vezényszóval messze rikoltott:
– En route!
És kirántotta a kardját. Illetve rántott egyet, de a kard nem mozdult. Potrien egy másodpercig úgy érezte, hogy reng a föld…
Újra nekihuzakodott… Az ördög van ezzel a karddal…! A kapitány halottfehéren ült a nyeregben… Ez még nem volt! A köztársaság fennállása óta példátlan eset: egy őrmester nem bír kardot rántani vezényléshez.
Potrien répavörös arccal, lihegve húzza a kardot.
A tiszti küldöttség, élen a tábornokkal, közben odaér, és őszinte érdeklődéssel figyelik az altiszt erőfeszítéseit.
– Hát segítsen neki valaki – mondja jóakaratúan a tábornok.
Puha szívem van alapjában véve, hát feszesen kiállok, azután megfogom a kard végét. Potrien a markolatot. És húzzuk. A mindenit… Na még!… Nem mozdul! No még!
– Ütközet közben – jegyzi meg a kapitány – ez a módja a kardhúzásnak kissé vontatott eljárás lenne.
– Én is azt hiszem – bólogat a tábornok. – Egy türelmetlen arab esetleg odaüt, mielőtt a műveletet befejezik.

34. oldal

– Jó reggelt – köszönt a szökevény. 

– Ezeket hagyjuk – felelt a múmiafejű rekedt vasúti. – Mit akar? 

– Karavánvezető vagyok. Timbuktu felé indult tovább a csapat, és én szeretnék ismét Marrakechbe jutni. 

– Elég bolond… Miért nem ment maga is Timbuktuba? Hol a csodába lehet a pálinka? 

Rövid keresgélés után megtalálta. 

– Mikor indul a vonat? – kérdezte Pittman, és kezdte elveszíteni a türelmét. 

A vasutas egy fél halat tett a szájába, hogy kidagadt az arca, és amíg evett, csak a vállát vonogatta. 

– Ember! Nem tudja, hogy mikor indul a vonat? 

– Csak azt tudom, mikor érkezik. 

– Hát mikor érkezik?! 

– Mikor, hogy… 

– Mikor érkezett legutóbb? 

– Hát… Ma reggel érkezett egy, de az már továbbment. 

– És mikor jön a legközelebbi? 

– Két-három hét… Attól függ. Foglaljon helyet. 

Pittman kétségbeesetten állt. 

– Maga vasutas? 

– Igen. De zenedét is végeztem. A nagybátyám azt akarta, hogy karmester legyek. 

– Ostobaság! 

– Nem ostobaság, csak hiányzik belőlem a hajlam hozzá. Inkább rajzolgattam. Így lettem vasutas

…

…Ezt a Potrient üldözi a balszerencse. Valaki ellopta a kulacsát. Kemény büntetés a sivatagban, meneteléskor. Pedig már öt órakor hajnalban indultunk. 
A Szaharában, csupa rab között, még ilyen galádság is előfordulhat. Arra természetesen nincs mód, még az őrmester esetében sem, hogy friss adagot kapjon a gondosan beosztott vízből. De ezt a Potrient nem is olyan fából faragták, hogy ilyesmire gondoljon. 
Estig menetel víz nélkül. 
A Szaharában! 
Nem egy fiatal legény meghalna. De ez megy, mint a szálfa, kissé vérbe borult szemmel, olykor meg-megállva. De megy. 
Mi nem szenvedünk annyira. Ez az ügyes Hopkins szerzett valahol egy üveg vizet. Egy teljes napi adagnak megfelelőt. Csoda, hogy honnan. De a leleményes katona mindenütt segít magán. Később énekeltünk is, és ez kissé idegessé tette Potrient. Persze neki lüktetett egy ér a homlokán, és időnként mély lélegzettel lehunyta a pilláit. De menetelt. Elöl!

Az írás nehéz mesterség… sok műveltséget, fáradságot, és tintát igényel.

– Beszéljen világosan, mert megjárja! 
– Uram, ha ez nem világos beszéd, akkor mit fog szólni egy óra múlva? Most hét óra tizenöt van. Nyolc óra húszkor tökrészeg leszek, és minden kérdésre népdalokkal felelek. 
– Ezt ilyen pontosan tudja? 
– Vasútnál első a pontosság. Hét óra harminckor indul egy teljes üveg, ennek csatlakozása van a nyolchúszas pálmaborhoz. Kilenc óra tízkor befut egy személy. 
– Miféle személy? 
– Egy arab nőszemély. Elágazó italkeveréket hoz kétféle pálinkából. Kilenc negyvenötkor dühöngök. Ezért különös, hogy ebben a nyugodt időszakban nem tart értelmesnek. Ilyenkor még mindenkit felismerek.

Nem érdeklődtem, mert az ember, ha művelt író, jobb, ha leplezi a tudatlanságát.

Senki Alfonz különösen sokáig nézte a képet. 
– Milyen szép – suttogta csodálkozva. 
– Emlékeztet egy filmművésznőre – mondtam – aki annyira belém szeretett, hogy valóságos őrült volt. 
– Épeszű nem lehetett, az biztos – dünnyögte Tuskó Hopkins....