Tökéletes Kémia

Alex egy régi díványon terül el. Csak a farmernadrágja van rajta. Semmi más. Álmos, véreres szemét nyitogatja. 
– Szia! – mondja kedvesen, és nyújtózkodni kezd. 
Végem van. Nagy bajban vagyok. Mert bámulom. Nem tudom levenni a szemem a bicepszéről, a tricepszéről, meg a többi epszéről.

– Jaj, ne már Alex! Colin Adams cuki srác, a focicsapat kapitánya, a Fairfield gimi hőse! Te olyan vagy, mint Danny Zuko a Pomádéban. Dohányzol, bandatag vagy, és minden klassz csajjal jártál már. Brittany meg olyan, mint Sandy… de ez a Sandy nem fog a szájában cigivel, fekete bőrszerkóban megjelenni a kedvedért. Álmodik a nyomor!

– Még mindig ég a nyelved? – Kihúzom a nyelvem a vízből. 
– Mintha egymillió focista rohangálna rajta stoplis cipőben. 
– Ó, jaj! – mondja Alex nevetve. – Hallottam valahol, hogy a csókolózás lehűti a nyelvet. 
– Elég bénán akarod a tudtomra adni, hogy meg szeretnél csókolni.

– Milyen volt Alexszel csókolózni? 
– Jó – mondom, de azt már nem mesélem el Isabelnek, hogy igazából nagyon érzéki volt. – Tudod mit? Több volt, mint jó. Kibaszott jó volt.

A Tökéletes Kémiát egyszerűen imádtam . Alexnek a beszólásait Colin felé . Britannyt . Azt hittem hogy tudom mi fog történni pedig nem . Minden meglepetésszerűen zúdul rád . Izgulsz , nevetsz , vagy netán sírsz a szereplőkkel együtt .  Mindenkinek nagyon tudom ajánlani ! :)

Kedven részem a könyvből : 

– Most akarsz megcsókolni, vagy később? 
– Most – mondom, ami szemmel láthatóan lesokkolja, mert szinte megmerevedik. Otthon a szüleim diktálják minden lépésemet. De az iskolában másképpen mennek a dolgok. Muszáj így lennie, mert ha az élet minden területén elveszíteném az irányítást, akár robot is lehetnék. 
– Tényleg? – kérdezi. 
– Igen. – Megfogom az egyik kezét. Soha nem lennék ilyen merész, ha közönségünk is lenne, de szerencsére a kézikönyveknek nincs szemük. Amikor feltérdelek, és közelebb hajolok hozzá, mélyebbeket lélegzik. Igyekszem nem foglalkozni azzal, hogy hosszú és durva ujjai vannak, és nem gondolni arra, hogy most érintem meg először. Ideges vagyok. Bár feleslegesen. Én uralom a helyzetet. 
Érzem, hogy visszafogja magát. Hagyja, hogy én tegyem meg az első lépést, ami nekem kedvez. Kicsit félek attól, hogy mit tenne velem, ha igazán elengedné magát. 
A tenyerét az arcomhoz vezetem, és hallom, amint halkan felnyög. Mosolyogni szeretnék, mert a reakciója igazolja, hogy én vagyok az erősebb. 
Meg sem moccan, amikor mélyen a szemébe nézek. 
Megint megáll az idő. 
Belehajtom az arcomat a kezébe, és megcsókolom a tenyerét. 
– Tessék, megcsókoltalak – mondom, és elengedem a kezét. Vége a játéknak. 
Mr. Macsó túlfejlett egóját leiskolázta egy szőke, buta liba.