2015. január 1., csütörtök

John Caldwell : A Káosz Kincse

Lucinda, félvér ork orgyilkosnő azzal a nem titkolt szándékkal érkezik Kirovangba, hogy rávegye egykori ismerősét egy vakmerő kalandra. Vissza akar térni Lendorra, hogy megszerezze egy hírhedt ork rablóvezér, Karaidus elásott kincsét. Ehhez azonban szüksége van valakire, aki tudja, hol nyugszik a néhai rabló teteme. És úgy hírlik, Skandar Graun jelen volt, amikor Karaidus váratlanul elhalálozott. Azonban Skandar Graun, aki egykor Yvorl isten legrettenthetetlenebb harcos-papja volt, most állandó részeg mámorban hentereg, és hallani sem akar arról, hogy kockázatos kalandra induljon. A körülmények váratlan alakulása folytán azonban sietve el kell hagynia kedvenc disznó-ólját, és mire észbe kap, már bele is sodródott egy olyan veszélyes helyzetbe, amiből csak fortéllyal és láncos buzogánnyal képes kiverekedni magát. És arra is rádöbben, hogy ha túl akarja élni ezt a kalandot, akkor részeges striciből vissza kell változnia azzá, ami valójában volt: kemény és mindenre elszánt harcos-pappá.

Kissé döcögősen indul a történet, egy idő után már kezdett unalmassá válni Graun barátunk állandó nyüsszögése a manópálinka és a tomporok után. Viszont úgy látszik, végre valahára ismét visszatérnek a dolgoka régi kerékvágásba, és újból üdvözölhetjük Yvorl retkes farkának legnagyobb szószólóját :)

Kedvenc rész : 
 
Azt hiszem, egy király élete nem sokban különbözik egy jól menő strici életétől.
393. oldal

   Miféle nyulak ezek?
     Bumm! Megint tarkón csapták.
     Verghaust megrázta a fejét, és dühösen, fenyegetően ordított. Mi a fene ez? Egy láthatatlan óriás áll mögötte egy láthatatlan, óriás nagyságú harci pöröllyel?
     Tudta, hogy a mágikus védelme dacol az ilyesfajta támadásokkal, ám minden egyes ütéskor gyengül valamelyest. Ha kap még nyolc-tíz ilyen ütést, a tizenegyedik már akár veszélyes is lehet.
     Verghaust nem akart kockáztatni. Egy vad ordítással abba az irányba lódult, amerről a láthatatlan csapásokat kapta, és a mancsaival jobbra-balra csapkodott.
     Senkit nem talált el; ha volt is láthatatlan harcos a közelében, ügyesen eltáncolt a közeléből. Csak a nyulak, azok az undorító, fehér bundájú, ártalmatlan külsejű nyulak…
     Verghaustban szörnyű gyanú éledt. Lehet, hogy ezek az aprócska, gyenge teremtmények, amelyek önmagukban semmit sem érnek, egymás tetejére állnak, s egyetlen óriás teremtménnyé állnak Össze egy ütés erejéig? Hogy aztán amikor ő megperdül, ismét csak nyulakat lásson?
354. oldal


Bár a saját szemével sosem látott még ilyet, de hallotta valahol, hogy ha egy varázskönyv felrobban, ott nagyon csúfos dolgok következnek be. És arról is hallott, hogyha egy varázskönyvből – memorizálás helyett – fennhangon felolvasnak egy varázslatot, és az a felolvasás hatására eltűnik, akkor megbomlik a varázskönyv mágikus egyensúlya, és ha ez a folyamat kritikussá válik… akkor bumm!
371. oldal


     – Te… afféle igric vagy, aki nemes cselekedeteket regélt el népes hallgatóság előtt lantzenétől kísérten?
     – Nem igazán – motyogta Roahmyer. – Bár akkor, amikor a márványba vésett kétsoros költeményemet felavatták, játszott néhány zenész pikulán…
     – Most már igazán érdekel szólalt meg Roahmyer túloldaláról a
kalaposmester –, hogyan hangzott az a kis költemény? Remélem, tudod fejből idézni.
     – Persze, hogy tudom. Így hangzott: „Az élet olyan, mint a pára. Elszáll… oszt csak por marad utána.”
    Skandar Graun röhögött.
    Ez baromság! A párából nem marad por!
     – Baromság? – vetette oda fitymálóan az írnok. – Te beszélsz, akinek fogalma sincs a költészetről? Ez egy megszemélyesített, képi hasonlat, amelyet a poémikában, a költészet tudományában csak „agymenés” címen emlegetnek.
102-103. oldal

    – Ki a fene vagy te, Skandar Graun? – kérdezte. – Ki a fene vagy te?
     – Egy szomjas félork.
     – Egy megveszekedett fickó, akinek a múltja gyilkolni képes! Olyasvalaki, aki megjárta a poklok poklát, megjárta a Limbót, a Káosz Létsíkját… olyasvalaki, aki tetteivel magára vonta istene haragját, aki magára vonta a Rend Istenének haragját… és akit a manók istene is megjelölt… Ki a fene vagy te? És miféle rémtetteket követtél el?
143. oldal


– Mi bajod van? – kérdezgette gyengéden a férfi. – Miért vagy ilyen harapós? Az a bajod, hogy nem találtam meg azt a vacak tisztást?
     – Az is – morogta a nő megenyhülve. – Meg más is.
     – Ma van a ciklusod, mi? – röhögött a félork, és cinkosan odakacsintott. – Tudom én, hogy van ez a nőknél. Nem ma léptem le a kunyhófalvédőről… Amikor a nők szerelmesek, nem a szívük vérzik, hanem a…
294-295. oldal


    Skandar Graun azt érezte, hogy jeges kezek markolnak az agyába. Egészen pontosan olyan érzés volt ez, mintha egy jeges szélvihar tépné, rángatná, cibálná azt a képzeletbeli fát, amely a félork agyában vert gyökeret.
    És ekkor kezdetét vette a fájdalom…
    Skandar Graun felüvöltött, és eszelősen elkezdte rángatni a láncait. A manók istene mennydörgő hangon hahotázott. Legalább nyolcszáz manó kántált és üvöltözött a dobok egyre gyorsuló ritmusára.
    Aztán hirtelen a dobok elhallgattak, és a csarnok túlfelén nagy kavarodás támadt.
     – Skandar Graun! – üvöltötte egy hátborzongató hang. – Skandar Graun! Jövök… jövöööööök…
     – Yvorl! – motyogta a félork az agyába nyilalló fájdalomtól csaknem öntudatlanul. – Yvorl… eljött hű szolgájáért!
    Azonban nagy meglepetésére a szertefutó manók soraiból nem a redves farkú, egyszemű káoszisten rontott elő, hanem egy sokkal félelmetesebb alak: Roahmyer, a pápaszemes rettenet!
343. oldal



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése